28

Melchior patikája
Augusztus havának 12. napjára következő éjjel

MELCHIOR KETERLYN szeméből kiolvasta, hogy az asszony s ok mindent a fejéhez tudna vágni. Az utóbbi napok forgalma csekély volt, és a férjét szinte alig lehetett látni odahaza. Ám ahogy Melchior belépett, az asszony megértette, hogy az idő nem a legmegfelelőbb tányércsapkodásra. Melchior sápadt volt, alig állt a lábán, és szemében az őrület tüze lobogott. Minden jel szerint újra lecsapott rá a Wakenstedék átka.

– Drágám! – kiáltotta Melchior elfúló hangon. Keterlyn odaszaladt hozzá, mire a férfi átölelte. Keterlynnek úgy tűnt, hogy Melchior ezúttal más, mint amilyen a rohamok idején lenni szokott, olyankor általában nem ilyen… felélénkült, izgatott.

– Drágám – suttogta most Melchior az asszony fülébe. – Ne kérdezz semmit, kérlek! Fogd a gyerekeket, és menjetek föl aludni a padlásra, a gyógyfüves ládák közé, és ne gyertek le onnan, semmi esetre se gyertek le, bármi történjék, bármit is hallotok! Ha mindennek vége, én magam megyek föl hozzátok. – Ezzel megcsókolta Keterlynt.

Nincs a földön olyan asszony, aki rábólintana egy ilyen kérésre, nincs olyan asszony, aki ezt kérdés nélkül ennyiben hagyná. Keterlyn sem hagyta. Melchior azonban újabb csókokkal zárta le az ajkát.

– Elboldogulok magam is – mondta. – Iszom a gyógyitalból, és elboldogulok, ne aggódj! De várok valamit, valakit. és nektek a gyerekekkel távol kell maradnotok ettől. Menjetek, az isten szerelmére!

Miután Keterlyn elment, Melchior gyorsan készített magának egy kupányi italt, de ezúttal sok olyan összetevőt és növényt is tett bele, amit általában nem szokott – szárított viperahúst, varangykövet, egy csepp gyöngyvirágbort, mákot és rózsaolajat. Bízott benne, hogy segíteni fog, muszáj segítenie. A legundorítóbb ital volt, amit Melchior bármikor is ivott, de segítenie kellett.

Amikor Dorn megérkezett, már sötétedett, a város népe az igazak álmát aludta. A városi őrség az utcán strázsált, nehogy valaki éjnek idején fegyverrel kószáljon.

A patika ablakán gyér gyertyafény szűrődött ki, a bejárati ajtó egy résnyire nyitva volt, melyen át sápadt fénysugár vetődött a lépcsőre. Dorn óvatosan kinyitotta az ajtót, és látta, hogy Melchior az asztalra borulva alszik, mellette borosüveg, előtte félkész iromány.

– Melchior, hé! – suttogta Dorn. – Itt vagyok. Alszol?

A patikus összerezzent, és fölkapta a fejét. Ekkor látta a bíró, hogy barátja arcán csurog a veríték, és korábbi sápadt színe pirosra váltott.

– Gyere be gyorsan! – suttogta válaszként Melchior. – Ne zárd be az ajtót, hadd maradjon egy résnyire nyitva!

– Jóságos ég, te aztán beteg vagy, barátom! – mondta Dorn, és halkan besurrant a patikába. – Megmondanád végre, hogy mi folyik itt?

– Türelmesnek kell lenned. Semmit nem mondhatok neked, mivel nincs bizonyítékom. De várj türelemmel, nemsokára lesz.

– Bizonyíték mire?

– Halkabban, Wentzel! – sziszegte Melchior. Nagyon ritkán szólította a városi bírót a keresztnevén, Dorn ellenben, a városi tisztviselő és az idősebb jogán sosem szólította a patikust a vezetéknevén.

– Halkabban! – ismételte Melchior. – Nem szabad, hogy amit mondok, kihallatszódjon az utcára. Csináltam neked helyet a függöny mögött, bújj be oda, és csak suttogva beszélj!

Dorn gondolatban mondott néhány cifrát barátjának, majd a hátsó helyiségbe vezető ajtóra pillantva látta, hogy az nyitva áll, és elé egy nagy drapériát lógatott föl Melchior. Amögött talált egy széket és egy gyertyacsonkot, ami alig pislákolt.

– Miféle végrendeletről halandzsáztál ott a Nagy Céhben? – kérdezte végül Dorn, miután leült. – Mindenki azt gondolta, hogy meghibbantál. Ki az, aki halott és mégsem halott?

– Most nem mondom el, úgysem hinnéd el. – Melchior csendesen beszélt, alig hallhatóan, remegő hangon, zihálva. – A történet, Wentzel, a történet túlvilági, rémséges és hátborzongató, és zokog a lelkem, ha csak rágondolok is. Ahhoz, hogy el tudd hinni, hinned kell abban, hogy a démonok földre szállhatnak, hogy a Sátán elrabolhatja az emberek lelkét, hogy annak helyébe gonoszságot és gyűlöletet plántáljon.

– A frászt hozod rám! – háborgott Dorn a függöny mögül.

– Akkor jó, kell is, hogy félj, mert valami olyasmit fogsz megtudni, aminek lehetőségét az emberi értelem képtelen elfogadni. Van ott egy gyertya, fogd ezt, olvasd el, majd fújd el a gyertyát, légy résen, és meg se moccanj!

Melchior egy szakadt papírlapot nyújtott át Dornnak, amire előzőleg felírt néhány dolgot. Hétsornyi macskakaparás díszelgett rajta, egy beteg ember keze nyoma.

– Mi ez? – kérdezte Dorn.

– Kulcsok, melyek felfedik előtted a megoldást, ahogy előttem is felfedték. Ha magad is rájössz, akkor nekem nem kell senkit alaptalanul meggyanúsítanom, és megtudod, mire várunk.

Dorn bosszúsan dohogott, hogy ki nem állhatja a feladványokat, mégis elolvasta:

A csavargó levágott lába, és miért nem tudott Bruys járni

Bruys Németországba küldte Thylt

Bruysnak törvénytelen gyereke volt

Anniin fia, Hanns 41 éves

Goswin felhagyott a sókereskedelemmel

De Zwarte befejezte a portrét

Grote és Bruys halálának napján borzalmas zivatar tört ki

– Különös és zavaros egy iromány – állapította meg Dorn, és az utasításnak megfelelően elfújta a gyertyát. – A legtöbb dolog nyilvánvaló, a Bruys törvénytelen gyermekéről szóló történet viszont réges-régi pletyka…

– Gondolkozz csak egy kicsit! – tanácsolta Melchior.

Dorn törte a fejét, hosszú percekig csend honolt a patikában.

– A kísértetről és az Unterrainer-házról egy szót sem írtál, úgyhogy egyáltalán nem értem, mire vadásztál – jelentette ki Dorn végül.

– Egy dolgot még megemlíthetek neked, amit nem volt időm leírni – magyarázta Melchior halkan. – Voltam a Vörös kolostorban, és megtudtam, hogy Magdalena, a kurtizán, halála előtt azt mondta, hogy halottaiból föltámadt embert látott. És ezt hallotta tőle de Wrede is, emlékszel? Érted már? Ez a megoldás kulcsa! De maradjunk csendben, szerintem nemsokára jönnie kell.

Ismét hallgattak. Telt-múlt az idő. Az estéből éjszaka lett. Valahol távol kutya ugatott az utcában, késői legyek köröztek a kormos gyertyaláng körül.

Végül Melchior ismét Dorn suttogását hallotta:

– Melchior, magyarázz meg nekem valamit: a csavargó lábát de Wrede vágta le, mi köze lehet ennek Bruyshoz, akinek a lába egy régi betegség miatt volt rossz, amit a szerzetesek ott Mariazellben…

– Csitt! Hallottam valamit.

Melchior az asztalon karjára hajtotta a fejét, és úgy maradt, épp hogy csak lélegzett. Dorn ezen elcsodálkozott, de ő is néma csöndben fülelt. A függöny egyik hasadékához illesztette a szemét, azon keresztül fürkészte a patika ablakát és ajtaját. Valóban, mintha látott volna egy árnyat elsuhanni az ablak előtt. ami aztán eltűnt. Ez lehetett akár egy éjjeliőr is, de nem volt benne biztos. Ezután semmi nem történt, minden csendes volt, és nyugodt, az asztalon álló gyertya utolsó pislákoló fénysugarait vetette a homályos szobára. Dorn feszülten figyelte a feketéllő ablakot, egész figyelmét arra összpontosította, pillantása próbálta átfúrni a sötétet, mégsem látott jól. Az ablak apró üvegnégyzetekből és az azokat összetartó keretből állt, az üveg homályos és maszatos volt, alig lehetett kilátni rajta. Ám Dorn egyszer csak összerezzent, mert az ablak szélén mintha megmozdult volna valami. Aztán látta: lassan, borzasztóan lassan valami meghatározhatatlan kúszott be a faltól az üvegnégyzet közepére. És amikor ez a valami megállt, Dorn ráeszmélt, hogy kintről belátni ugyanilyen nehéz. Ez a valami egy emberi szem volt, ami a kormos üvegnégyzeten át lopva fürkészte a patika belsejét. Aztán egy pillanat alatt eltűnt. Dornban ekkor tudatosult, hogy lélegzet-visszafojtva figyel.

Melchior, aki továbbra is mozdulatlanul ült, horkantott egyet, olyan hangosan, hogy Dorn összerezzent. Az ördögbe is, gondolta, Melchior elaludt. De ekkor a patikus alig hallhatóan így sziszegett:

– Most figyelj!

Dorn látta, hogyan mozdul meg az ajtó, egy kéz lassan egyre nagyobb résnyire nyitotta, mindvégig készen állva arra, hogy az első nyikordulásra visszahúzódjon. De a nehéz ajtó meg sem nyikkant. Pedig Dorn úgy emlékezett, hogy az ajtó mindig nyikorgott. Melchior talán beolajozta volna mostanában? Az ajtó egyre nagyobb résre nyílt, míg végül látni lehetett a félhomályban, hogy egy sötét alak jelenik meg a küszöbön. Hangtalanul mozgott, elővigyázatosan és lassan, szinte becsempészve magát az ajtónyíláson. Dorn levegőt sem mert venni. Az alak ellenség kellett hogy legyen, valaki, aki gonosz szándékkal érkezett. Most kezdte megérteni Melchior gondolatmenetét: hogy ezt a titokzatos idegent gyanúsítani lehessen, ahhoz kell valami, amivel vádolható. És Melchior magára vállalta a csali szerepét. Ezért nem mozdult még Dorn, bár mindenre készen állt.

A gyertya már szinte kihunyt, az idegen pedig hosszú, fekete, csuklyás kabátot viselt. Dorn nem volt benne biztos, nem látta egészen pontosan a résen át, de ez mintha meglehetősen drága kabát vagy egyenesen prémbunda lett volna.

Melchior újra horkantott.

Ez jel volt úgy az idegen, mint Dorn számára. A sötét alak tett néhány villámgyors lépést az asztal felé, és kabátszárnya alól valami hosszú tárgyat rántott elő, ami egy pillanatra megvillant. Dorn abban a szent minutában ugrott elő a függöny mögül, amikor az idegen fegyverével az asztalra borult Melchior felé suhintott. A patikus bizonyára fél szemmel leskelődött, mert kitért a csapás elől, és a padlóra vetődött. A támadó mégis elég fürge volt ahhoz, hogy újabb csapásra emelje kezét, miközben Dorn rohant felé, így üvöltve:

– A város nevében!

Az idegen ütött, Melchior visszaütött, és ebben a pillanatban már Dorn is ott volt. A kígyó módra tekergőző alakot lerántotta Melchiorról, érezte, hogyan szántja végig a hideg fegyver éle felöltőjét, hallotta az üvöltést. A rabló üvöltött Dorn szorításában, mint a szentelt vízbe vetett démon, ellenállt, vergődött, birkózott, Dorn állába harapott, mire az utcáról kiáltás hallatszott:

– Ááh! Áááh!

– Van ott még valaki! – ordított Dorn, az üvöltő és kapálódzó idegent a földre szorítva.

– Tudom! – kiáltott Melchior, és Dorn segítségére sietett. Kicsavarta az idegen kezéből a hosszú, éles kést, és messzire hajította.

Dorn öklével mellbe vágta az betolakodót, karját annak torkára szorította, Melchior pedig egyik kezével felkapta az asztalról a pislákoló gyertyát, a másikkal pedig letépte az idegen csuklyáját.

Ekkor meglátták dühtől eltorzultan, őrült grimaszba merevedve, embertelen gyűlölet izzásában Annlin arcát.